Játékos

A kapusok már végeztek, de a mezőnyjátékosoknak két órás tréninget vezényel Oláhné Balog Tünde „Alapozás 2.0. Az utolsó negyedórákat nagyon elszúrtuk a legutóbbi meccseken, így most futás-erősítés, futás-erősítés, ez a program.” – avat be Szabó Laura. Valóban, több olyan mérkőzés is volt, amikor szoros eredményről, a vége nagyon sima vereség lett. „Amikor több góllal is vezettünk esetleg, akkor túlságosan megnyugodtunk és sorozatosan hibákat követtünk el. Ha vesztésre álltunk mondjuk a szünetben, akkor úgy jöttünk ki, hogy megpróbáljuk és mikor láttuk, hogy nem sikerül, akkor teljesen feladta a csapat.” – próbálja megfejteni az okokat Győri Barbara.

Látom rajtuk, hogy ismerik egymás gondolatait is, szinte befejezik egymás mondatát – mindketten ugyanabban látják a legnagyobb problémát. „Van, akinek ez hobbi és a tanulásra tesz fel mindent. Nekünk a kézilabda az első, minden mást alárendelünk ennek. Felnőttként kézilabdázóvá szeretnénk válni, ezzel kelünk, ezzel fekszünk, így lépünk pályára és így is edzünk – sajnos nem mindenkinél van ez ugyanígy.” – összegez a kapus, Barbara. A beállósként már a juniorban is lehetőséghez jutó Szabó Laura hasonlóképpen gondolkozik – „Mindannyian máskor kezdtünk kézilabdázni és máshol tartunk, nem vagyunk egyformák. Mi minden meccsen bizonyítani szeretnénk és folyamatosan fejlődni.”

Sok áldozattal, lemondással is jár ez a döntés, kérdezem Barbarát – „Leginkább azzal, hogy innen vannak barátaink, nincs időnk az iskolatársakkal bárhova elmenni. A hétvégéket is együtt töltjük, szóval jó, ha kéthavonta jut időnk egyszer-egyszer másokra.” Magyarán nem csak kötelezően együtt töltött edzésekről, hanem egy közösségről is van szó. „A csapatban kiváló a hangulat, szeretjük egymást. Volt már „ottalvós buli”, meg mindenféle közös program, úgyhogy ezzel nincs gond” – mondja Laura.

És, hogy mi kéne, hogy túllépjen a csapat a vereségeken, és ne negyvenöt percig tartson egy mérkőzés – „Kezdésnek, ha nyernék Veszprémben, az jó lenne.” kezdi Barbara, aztán átveszi a szót tőle Laura „Igen, az lendületet adhatna a novemberi meccsekre és talán kitartana addig, hogy Dunaújvárosban is győzni tudjunk.” Végül Barbara mondja ki a végszót „Talán egész szezonban J Jobbak vagyunk annál, mint ahogyan eddig játszottunk, csak valahogy nem tudjuk a pályán visszaadni. El kell hinnünk, hogy jobbak vagyunk ennél, és meg is kell mutatnunk, akkor sikerülhet megnyerni ezeket a meccseket.” Szerintem ezzel Balog Tünde is elégedett lenne, és talán az edzéseken is lenne némi engedmény. Őt ismerve, erre mondjuk ne fogadjunk nagy tétben…  

 

Interjúnkra Nick Viktóriával a junior játékosának szoros napirendje miatt, az edzését követően, úton hazafelé ejtettünk sort. Első benyomásom alapján, rendkívül nyugodt lány, egy kicsit más, mint a többi hasonló korú lány. Az első percekből máris kiderül, nem szereti például a közösségi oldalakat, még profilképe sincs a Facebook-on. Furán is veszi ki magát az interjúnk, rohannunk kell, szinte másodpercenként kérdezem valamiről – kérdezgetni könnyű, mondja ő. Érdről csak a Camponáig utazunk együtt, a többiek persze zrikálják, amiért külön ül, ráadásul egy fiúval. „Nem szeretem mutogatni magam, meg szerepelni úgy egyáltalán. Egyébként is nehezen nyílok meg, új társaságban sem én vagyok a középpontban.” Megtudom tőle, hogy sok évet atletizált, mielőtt hat éve először fogott kézilabdát, a szülei pedig nagyon támogatják a sportolását és bíztatták mindkettőjüket, hogy váltsanak. „Öt évet játszottam Csepelen, úgy éreztem tovább kell, hogy lépjek. Szerettem volna magasabb szinten is próbára tenni magam. Nem volt egyszerű a váltás, az elején még az edzéseken is izgultam, ma már csak a meccseken. Szeretnék magamnak bizonyítani és valószínűleg ezért.

 

Sok év után váltott csapatot, de egyértelmű volt, hogy az ÉRD-et választotta. „Nem akartunk Pestre menni, Lízer Melinda csapattársam volt Csepelen és ő már korábban átigazolt, így volt egy ismerős arc, a szakmai munka pedig meggyőzött minket. Németh Helga nagyon szigorú és kemény, de éppen ezt szeretem benne.” Látom rajta, hogy továbbra is zavarban van és a feszültségoldási kísérleteim sem sülnek el a legjobban. Már csak pár megállót utazunk közösen és elég késő van, hosszú lehetett a napja. „Kispestre járok gimnáziumba, onnan haza rohanok Halásztelekre, ahonnan sárga busszal, BKV-val, majd a Camponától vonattal jutok el Érdre. Még így is hamarabb otthon vagyok, mint akik Pestre mennek.” - mondja félmosollyal. Talán jobb lenne autóval, tudja ő is és tervezi a közeljövőben a jogosítvány megszerzését. Hogy erre mikor lesz ideje, arról elképzelésem sincs, pláne, hogy tavasszal érettségizik. „Ott is az izgulás lesz a legnagyobb ellenfelem. A TF-re szeretnék tovább menni, legalábbis meg fogom próbálni, de az még nincs meg konkrétan, hogy pontosan milyen szakra.”

 

Szinte csapatnyian várták közösen az állomás várójában a vonatot az edzés után, hangos lánycsevej és nevetgélés szűrődött ki a romos épületből. „Jó a közösség és ez a pályán is meglátszik. Képesek vagyunk egymásért küzdeni, igazi csapat vagyunk. Szerintem ez az ÉRD junior csapatának nagy erőssége.” Ebben nem kételkedem, az eredmények mégis változatosak, győzelem-vereség-győzelem-vereség. „Debrecenben a második félidőt rontottuk el nagyon, pedig az elején mindenkinek jól ment, utána pedig valahogy senkinek sem. A legfontosabb szerintem, hogy elhiggyük, hogy bármelyik csapatot képesek vagyunk legyőzni. Ha így megyünk fel a pályára minden mérkőzésen, akkor eredményesek és sikeresek lehetünk az idei bajnokságban és mindenképpen előrébb léphetünk a tavalyi eredményünknél.” Lassít a vonat, jön a testvére Barbara és csapattársuk Takács Kitti, ő pedig még válaszol egy utolsót és siet is az ajtóhoz. Másnap reggel, a rohanás kezdődik elölről.