Interjú

Hűha. Valóban. A Vasasból indultam, kiváló nevelőedzőim voltak, aztán úgy alakult, hogy új edző jött és nekem mennem kellett. A Budapesti Spartacushoz, majd azt követően Vácra kerültem, talán ha máshogy alakulnak a dolgok és nem válnak ott lehetetlenné az anyagi feltételek, akkor ott öregszem meg és fejezem be a pályafutásom. Így azonban a Podravka-hoz igazoltam, és volt egy jó időszakom Horvátországban, de azt követően nem számoltak velem. Következett a Ferrarra, Olaszországból fél év után elküldtek, majd meggondolták magukat és visszavártak volna, de akkor meg már én nem mentem.

2009 decemberében kezdtem el Érden edzeni és februárban már pályán voltam a bajnokság tavaszi felében. Egy évvel később megnyertük az NBI/B-t és feljutottunk az első osztályba, ki ne emlékezne a menetelésünkre és az ünneplés pillanataira. Érkezett Szabó Edina vezetőedzőként, számos fiatal játékos és újoncként helytálltunk az NBI-ben.

Pontosan, aztán 2011 februárjában érdi párom lett, és egy hónap múlva gyakorlatilag összeköltöztünk. Valahogy úgy érzem, hogy minden jól alakult, érdinek kellett lennem.

Igen, terveztük a babát és az őszt még végig játszottam Budaörsön, 2012 tavaszán viszont már állapotos voltam Marcell fiammal. Volt olyan mérkőzés, mikor már velem volt a baba, de féltem, hogy rúgást kapok vagy történik velem valami és inkább nem kockáztattam.

Hallom más anyukáktól, hogy a hasonló korú gyerekük végigalussza az éjszakát, jelentem szívesen cserélnék bárkivel egy hétre J Azt hiszem ez életem legnehezebb és egyben legszebb feladata is.

Persze, nagy csibész, de ez csak a látszat! Itthon van ám bajom vele. Mondjuk, mint látod elfoglalja magát, főleg, ha bármilyen kütyüt a kezébe adsz. De azért vannak kemény időszakok, mikor például felébred az éjszaka közepén, és bármit csinálhatunk, másfél órán át bőg.

Ez az életem. Nem szakadtam el a kedvenc sportágamtól egy pillanatra sem. Ebben a közegben érzem jól magam, innen vannak a barátnőim, szóval a meccsekért, és ezért is szeretek kijárni.

Nagyon örülök, hogy hívtak a lányok. Számomra nincs különbség, hogy világbajnokság, vagy Budapest I. Amikor pályán vagyok, csak az a 40x20 méter létezik és a győzelem az egyetlen közös célunk.

Érdekes, én úgy gondolom, hogy nem igazán kellenek az ilyen rutinos játékosok. Nem mondom, hogy bármelyik csapatba beférnék, vagy, hogy lefutnám a fiatalokat, de azt hiszem, fejben még sokakat le tudnék játszani, és felvenném a versenyt, akár NBI-es szinten is…

Ha hívnának valahonnan, bármi előfordulhatna, de egyébként nem gondolom. Nem is lenne kire hagynom a gyerkőcöt, meg különben is olyan hamar felnő, és aztán már úgyse akar majd úgy a nyakamba ugrani, mint most J Így akkor edzem, ha meg tudom oldani, de akkor sincs gond, ha történetesen kihagyok egy meccset.

Korábban elvégeztem egy gyógy-masszőri képzést, abban gondolkodom, talán majd még ehhez leteszek egy sportmasszőrit is pluszba. Illetve, amikor Budaörsön játszottam, oktatóként szerepet vállaltam a SKUP programjában, ősztől szeretnék, ha visszatérnék. Nálunk pedig könnyen lehet, hogy 1-2 éven belül jön a következő baba, meglátjuk.

Ott rengeteg gyerek fordul meg a kezed alatt, nincs egy konkrét csapatod, hanem mindenkivel foglalkozol egy kicsit, így az teljesen más. Ráadásul egy iskolaév után minden kezdődik elölről új gyerekekkel.

Igen, bár Görbe két évvel fiatalabb nálunk, de ő már ott volt a juniorban velünk. Most a VB alatt sokan, több oldalról is támadták Hajdut, hogy elvállalta ezt a feladatot. Kívülről számomra úgy tűnt, hogy óriási feszültség volt benne a csoportmérkőzések alatt. Természetesen szurkoltam a magyar csapatnak, azt gondolom ez így természetes, és mindig így is lesz…

 

Interjúnkra Nick Viktóriával a junior játékosának szoros napirendje miatt, az edzését követően, úton hazafelé ejtettünk sort. Első benyomásom alapján, rendkívül nyugodt lány, egy kicsit más, mint a többi hasonló korú lány. Az első percekből máris kiderül, nem szereti például a közösségi oldalakat, még profilképe sincs a Facebook-on. Furán is veszi ki magát az interjúnk, rohannunk kell, szinte másodpercenként kérdezem valamiről – kérdezgetni könnyű, mondja ő. Érdről csak a Camponáig utazunk együtt, a többiek persze zrikálják, amiért külön ül, ráadásul egy fiúval. „Nem szeretem mutogatni magam, meg szerepelni úgy egyáltalán. Egyébként is nehezen nyílok meg, új társaságban sem én vagyok a középpontban.” Megtudom tőle, hogy sok évet atletizált, mielőtt hat éve először fogott kézilabdát, a szülei pedig nagyon támogatják a sportolását és bíztatták mindkettőjüket, hogy váltsanak. „Öt évet játszottam Csepelen, úgy éreztem tovább kell, hogy lépjek. Szerettem volna magasabb szinten is próbára tenni magam. Nem volt egyszerű a váltás, az elején még az edzéseken is izgultam, ma már csak a meccseken. Szeretnék magamnak bizonyítani és valószínűleg ezért.

 

Sok év után váltott csapatot, de egyértelmű volt, hogy az ÉRD-et választotta. „Nem akartunk Pestre menni, Lízer Melinda csapattársam volt Csepelen és ő már korábban átigazolt, így volt egy ismerős arc, a szakmai munka pedig meggyőzött minket. Németh Helga nagyon szigorú és kemény, de éppen ezt szeretem benne.” Látom rajta, hogy továbbra is zavarban van és a feszültségoldási kísérleteim sem sülnek el a legjobban. Már csak pár megállót utazunk közösen és elég késő van, hosszú lehetett a napja. „Kispestre járok gimnáziumba, onnan haza rohanok Halásztelekre, ahonnan sárga busszal, BKV-val, majd a Camponától vonattal jutok el Érdre. Még így is hamarabb otthon vagyok, mint akik Pestre mennek.” - mondja félmosollyal. Talán jobb lenne autóval, tudja ő is és tervezi a közeljövőben a jogosítvány megszerzését. Hogy erre mikor lesz ideje, arról elképzelésem sincs, pláne, hogy tavasszal érettségizik. „Ott is az izgulás lesz a legnagyobb ellenfelem. A TF-re szeretnék tovább menni, legalábbis meg fogom próbálni, de az még nincs meg konkrétan, hogy pontosan milyen szakra.”

 

Szinte csapatnyian várták közösen az állomás várójában a vonatot az edzés után, hangos lánycsevej és nevetgélés szűrődött ki a romos épületből. „Jó a közösség és ez a pályán is meglátszik. Képesek vagyunk egymásért küzdeni, igazi csapat vagyunk. Szerintem ez az ÉRD junior csapatának nagy erőssége.” Ebben nem kételkedem, az eredmények mégis változatosak, győzelem-vereség-győzelem-vereség. „Debrecenben a második félidőt rontottuk el nagyon, pedig az elején mindenkinek jól ment, utána pedig valahogy senkinek sem. A legfontosabb szerintem, hogy elhiggyük, hogy bármelyik csapatot képesek vagyunk legyőzni. Ha így megyünk fel a pályára minden mérkőzésen, akkor eredményesek és sikeresek lehetünk az idei bajnokságban és mindenképpen előrébb léphetünk a tavalyi eredményünknél.” Lassít a vonat, jön a testvére Barbara és csapattársuk Takács Kitti, ő pedig még válaszol egy utolsót és siet is az ajtóhoz. Másnap reggel, a rohanás kezdődik elölről.